A betonba zárt múlt

A szűk folyosó falán rozsdás réztábla sötétlett, amelybe még a lezárások idején karcolták bele az évszámot: 2050. Erzsébet egy pillanatra megérintette a hideg fémbetűket, ahogy áthaladtak alatta. Alinda követte a tekintetét, de a lány számára a négyjegyű szám nem jelentett történelmet, csupán a kolónia létezésének kezdetét. Neki a világ a szürke folyosókból, a pedálok ütemes kattogásából és a szintetikus tápmassza ízéből állt.
– A dédnagyapám még látott igazi erdőt – suttogta Erzsébet, miközben átevickéltek a vízvezetékek alatti szűk résen. – Amikor 2050-ben lezárták a szektorokat, azt mondták, csak pár évig tart a vesztegzár. Azóta négy generáció született a betonfalak között, és már senki sem tudja, milyen a napfény gépzaj nélkül.
– Ne most nosztalgiázzunk, nagyi – sziszegte János, miközben a légiós mögött haladva figyelte a csövek feletti homályt. A lába alatt megremegett a rács: a dinamóterem alsó járataihoz közeledtek, ahol a nagyteljesítményű generátorok mély, monoton zúgása átjárta a falakat. – Ha a járőrök ránk találnak, nekünk már nem lesz jövőnk, amiről mesélhetnél.
Alinda megszorította a fal mentén húzódó kábelnyalábot. A gondolat, hogy a kolónia előtt létezett egy másik világ, mindig is idegenül hatott rá. Neki a 2050 óta tartó rend jelentette az egyetlen valóságot: a szabályokat, az Őrszemek vigyázó tekintetét és a folyamatos termelési kényszert. A légiós azonban megállt egy elágazásnál, és visszanézett rájuk.
– 2050-ben nem védelmet kaptak az emberek, hanem bilincset – mondta a volt légiós halkan, de keményen. – És az elöljárók azóta is azzal etetik a szektort, hogy odakint nincs semmi. Most pedig gyertek, a szervizjárat a generátorház mögé visz.