Zavar az L-szektorban

Alinda szíve hevesen dobogott, miközben az őrszem narancssárga optikái még mindig rajta pihentek. A csend elviselhetetlenül nyomasztó volt, minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. De mielőtt bármilyen utasítás elhangozhatott volna, egy éles, fémes, recsegő hang hasított a mélyből, valahonnan az L-szektorból. Ezt követte egy tompa puffanás, mintha valami nehéz zuhant volna le, vagy valami szándékosan löktek volna fel.
Az őrszem feje rántásnyi mozdulattal fordult el Alindáról, és a sötét járat felé szegeződött, optikái most idegesen pásztáztak. A másik őrszem is készenlétbe állt, mereven, fémtestén végigfutó apró rezgésekkel. Alinda kihasználta a pillanatot: behúzódott a fal mélyebb árnyékába, szinte beolvadt a rideg fémbe. Alig mert lélegezni, félelme szorította a mellkasát.
Ekkor egy dühös, mély hang törte meg a feszült csendet, tisztán kivehetően a zaj forrásából: „Idegen légió? Majd én megmutatom nektek a rendet!” A hang tele volt elszántsággal és valami olyan vadsággal, amit Alinda még sosem hallott a kolónia lakóitól. Ez lehetett az új lakó, akiről a suttogások szóltak a folyosókon – az, aki zavart hozott a kolónia megszokott rendjébe, és aki nem félt szembeszállni a protokollal.
Egy új fenyegetés, vagy egy új remény János megtalálásához? Alinda nem tudta. De a kapu résnyire nyitva maradt, az őrszemek figyelmét teljesen lekötötte a belső zűrzavar. A levegő mintha elektromossággal telítődött volna, jelezve, hogy az L-szektorban megkezdődött valami új és kiszámíthatatlan. Alindának döntenie kellett: visszavonul, vagy belép a bizonytalanba, és megpróbálja megtalálni Jánost ebben a hirtelen támadt káoszban.