A résen át

Alinda nem habozott tovább. A döntés magától értetődő volt, szinte a vérében lüktetett. János az L-szektorban volt, és ez az egyetlen esélye, hogy elérje. A nagymama elvesztése, a fülkék nyomasztó valósága mind afelé hajtották, hogy áttörje a kolónia rideg falait. Egy mély, remegő lélegzetet vett, mielőtt megelőzte volna a józan ész és a szabályok súlya.
Az őrszemek, a mélyből érkező zaj és a dühös kiáltások által teljesen lekötve, nem vették észre, ahogy Alinda szinte észrevétlenül, egy árnyékként siklott el mellettük. A fémes kapu résnyire nyitva állt, fekete üregként tátongott előtte. Minden lépés egyre mélyebbre vitte a bizonytalanba, a levegő pedig hidegebbé és nehezebbé vált. A megszokott, steril kolónia-szag helyett itt valami más, valami nyers, égett olaj és nedves fém keveréke úszott. A távoli, recsegő hang most tisztábban hallatszott, tele volt indulattal, de szavait még mindig elnyelték a visszhangok.
Ahogy mélyebbre hatolt a szektor homályában, a falakon apró, szabálytalan jeleket vett észre. Karcolások voltak, olyanok, mintha régmúlt idők szimbólumai lennének, sebtében odavetve. Egy hirtelen fényvillanás – a távoli zűrzavar felől – megvilágított egy különösen eltorzult alakot, egy emberi arcot, melynek szemei mintha lángoltak volna. Nem tudta, mit jelentenek ezek a jelek, de valami megmozdult benne. Nem volt egyedül. Nem ő volt az egyetlen, aki érezte a kolónia láncait.
A félelem még mindig ott volt, mélyen a gyomrában, de most már keveredett egy furcsa, forró érzéssel. Egyfajta izgalommal, a tilosba lépés súlyával, és egy apró reménysugárral. Ez volt az a lázadás-szikra, amiről a nagymama néha suttogott. Nem egy fegyver, nem egy kiáltás, csak egy néma lépés a tiltott zónába, egy apró jelzés, hogy az elnyomás nem tud mindent elfedni. Alinda behúzódott egy elhagyatott gépezet árnyékába, szíve még mindig hevesen dobogott, de tekintete már kereste a tovább vezető utat. János… hol lehetsz?