A fémbe karcolt múlt

Alinda nem maradt a gép árnyékában. A türelem hiányzott belőle; a düh, amely a nagymama csöndes, belenyugvó halála óta forrt benne, most hatotta a lábait. A falakon futó elavult csővezetékeken meglátta a bevésett dátumot: 2050. A kolónia megalapításának éve, amikor az első nemzedéket a föld alá kényszerítették. A nagymama mindig úgy mesélt erről a korról, mint valami elveszett paradicsomról, de Alindának ez a szám csak egy dolgot jelentett: a családi fogság kezdetét, a láncot, amit generációk óta örökítettek tovább.
A homályos szervizfolyosó mentén elszórtan álltak a szűk cellák. Ez volt az L-szektor, ahová a meggyengült vagy a rendszer által veszélyesnek ítélt lakókat különítették el. A levegő nehéz volt, a megszokott pedálritmus helyett itt a hűtőcsövek sziszegése uralta a csendet. Alinda nem óvatoskodott, léptei visszhangot vertek a hideg padlón. Tekintete a sötét járat végén mozgó alakra szegeződött.
Nem János volt az. Egy ismeretlen férfi lépett ki az egyik nyitott fülkéből, kezeiben megmunkált fémalkatrészt szorongatva. Az új lakó volt, akiről a folyosókon suttogtak. Szemeiben nem a kolóniaiak megszokott, tompa félelme égett, hanem valami éles, agresszív indulat. Alinda ahelyett, hogy meghúzta volna magát, meggondolatlanul előlépett a homályból, közvetlenül a férfi útjába állva.
– Hol van János? – kérdezte nyersen, mellőzve minden óvatosságot. A hangja megremegtetett egy elhagyott fémrácsot. Nem érdekelte, hogy a közeli őrszemek meghallhatják; elegendő volt a nagymama félelemben leélt életéből. Most válaszokat akart.