Az őrszemek árnyéka — új hang

Alinda pedálozó műszakja végre véget ért, egy tompa, fémes kattanás jelezte a gépből való elengedést. Izmai sajogtak, de a fáradtság helyét egy éles, elszánt érzés vette át. A fülke rideg falán, ahol az imént a keze pihent, még érezte János halk, de határozott visszhangját. A nagymama feláldozása, a megnövelt bio-kapacitás követelménye, G302 parancsa – mindezek súlya alatt egyetlen gondolat élt benne: a fiú. A kolónia elnyomó rutinja, a napirend szürke egyformasága fojtogatóbb volt, mint valaha. Hogy lesz az ember, ha csak egy fogaskerék marad a gépezetben? Mi lesz vele, ha a kapcsolataik is csak lopott rezgések a falakon keresztül?
A vacsoraosztó soron átvett masszáját érintetlenül hagyta, nem érzett éhséget. Fejében égett az L-szektor képe, ahol a legmélyebb, legveszélyesebb fülkék rejtőztek. Tudta, János oda került. Egyre több szóbeszéd járta a folyosókon a kolónia túlzott energiaigényéről, a hálózat túlterheltségéről és az ezzel járó kegyetlen protokollról. Az L-szektor lett a válasz.
Mikor a kolónia mélyére a legnagyobb csend ereszkedett, és az őrszemek rutinszerű járőrözése is alábbhagyott, Alinda óvatosan kibújt a C-szektorbeli hálóhelyéről. A folyosókon halványan pislákoló fények árnyékokat vetettek, eltorzítva a megszokott utat. Minden lépés visszhangozott a fémjáratokban, mintha a kolónia maga figyelné minden mozdulatát. A szíve a torkában dobogott, a félelem szorította, de a remény, hogy Jánost megtalálja, erősebb volt.
Ahogy az L-szektor bejáratát jelző, vörösen pulzáló jelzés felé közeledett, a levegő mintha besűrűsödött volna. Két mozdulatlan őrszem alakja rajzolódott ki a félhomályban, fémtestük ridegen csillogott. Szenzorjaik lassan pásztáztak, és Alinda érezte, ahogy minden egyes érzékelésével a szabályszegés súlya nehezedik rá. Az őrszemek, G302 hűséges karjai, a protokoll őrei. Megdermedt. Az egyikük mechanikus fejét felé fordította, narancssárga optikái egy pillanatra megakadtak rajta. A csend elviselhetetlenné vált.