A néma rezgés

Alinda ritmikusan nyomta a pedálokat. Tekintete a fülke rideg falán siklott, de gondolatai Jánost keresték. Érezte a fiú jelenlétét a szomszédos cellában, a gépies mozgás egyhangú zaját, ami a sajátjával elegyedett. A nagymama halála óta a csend más súllyal nehezedett rájuk. Ez a csend nem békét hozott, hanem fojtogató terhet. Alinda egy pillanatra elkapta a tekintetét a kijelzőről, és János fülkéje felé fordította a fejét. A fiú háta mereven állt, izmai feszültek, ahogy a gép energiát követelt. Semmi nem jelezte, hogy tudatában van a lány figyelmének.
Alinda ajkai elhúzódtak, mintha valami kimondhatatlan szót próbálna elnyelni. Aztán, mintha valami belső kényszer hajtaná, óvatosan felemelte a bal kezét, és az őket elválasztó fémfalnak támasztotta. Nem kopogott, nem súgott. Csak ott tartotta, mintha a puszta érintéssel át tudná adni azt a félelmet és elkeseredést, ami benne tombolt. A hideg fém azonnal visszahűtötte az ujjait, de ő nem vette el.
A hálózat mély zúgása felerősödött, a falak mintha lüktettek volna. János továbbra is előre nézett, de egy pillanatra Alinda úgy érezte, a fiú pedálozásának ritmusa egy leheletnyit megváltozott. Egy szaggatottabb, nehezebb lüktetés, amely mintha válasz lett volna a lány néma gesztusára. Nem volt semmi hang, semmi mozdulat, csak ez az alig észrevehető apró eltérés a gép monoton működésében. Egy rövid, félelemmel teli, de mégis közös rezgés a falon keresztül, ami talán csak Alinda képzeletében létezett, de mégis elég volt ahhoz, hogy a szikrázó remény ne hunyjon ki teljesen a kolónia sötét árnyékában. A kapcsolat szikrája, még ha csak egy gépies ritmus apró elváltozásán keresztül is, felvillant a falak között.