Wattá vált vér

Alinda alig bírta követni Jánost, ahogy a fiú átpréselte magát a keskeny nyíláson. A reteszen át egymás után huppantak le a hőcserélő akna alsó padozatára, majd János azonnal visszahúzta felettük a nehéz acélfedelet. Odabentről alig egy másodperccel később hallatszottak a fémcsizmák nehéz, ütemes ütései: az Őrszem elhaladt a szervizcsőben, mit sem sejtve a mélyebb szintről.
A sötétben csupán a csövek halvány, rezes izzása adott némi fényt. A levegő fojtogatóan meleg volt, átitatva a gépekből kisugárzó hőséggel. Alinda a zubbonya béléséből tépett le egy szalagot, és János vérző alkarjára tekerte. Ahogy hozzáért a fiú bőréhez, megdöbbentette annak forrósága: János szaporán szedte a levegőt, izmai az exténuáló pedálozástól és a meneküléstől remegtek.
– A kolónia nemcsak az időnket veszi el – suttogta Alinda, miközben áthúzta a kötést a seb felett. – A testünket égeti el. Minden egyes pedálcsapás, amit a dinamóteremben teszünk, a saját életerőnk, amit árammá alakítanak.
János a falnak támasztotta a fejét, szemei csukva maradtak.
– Ha nem tekerünk, leáll a levegő keringetése – felelte rekedten. – A rendszerben az ember nem lakó, hanem tüzelőanyag. A kalóriát wattra váltják, a vérünket pedig olajra.
Alinda tekintete a fal mentén futó vastag kábelkötegekre tévedt, amelyek lüktetve vezették el a hőt. Ráébredt, hogy a nagymamája áldozata sem volt más, mint a végső adó: az utolsó adag életenergia, amit a gépezet kissajtolt belőle.