Eltemetett juss

A csőrendszer sötét torkolata nyirkos, rozsdás dobszagot árasztott. Alinda léptei visszhangtalanul nyelődtek el a falak sima akrilburkolatán. Ahogy haladtak előre, a tartálykamra felől érkező fémes rázkódás halk morajlássá szelídült, átadva helyét egy mély, szinte gépies sziszegésnek.
János a falnak vetette a hátát, és a zubbonya szélével szorította el vérző alkarját. A mennyezeti csatlakozásoknál vakító, de elhomályosult sárga jelzésekre mutatott.
– Az öreg tápvezeték – sziszegte a fiú, miközben guggolva kutatott a rács tövében. – Nagymamád sokat mesélt róluk. Az első generáció még a napfény örököseinek tartotta magát. Azok, akik még látták a fenti gyűjtőtükröket, mielőtt az Őrszemek hálózattá fokozták le az életet.
– Üres mesék – vágta rá Alinda szaggatottan, bár a mellkasa rándult egyet. Eszébe jutott a nagyanyja réz gombja, amibe egy kopott, szárnyas napkorongot véstek. A kolónia urai elvették tőlük a felszínt, de a jussot, a fényhez való jogot nem törölhették ki a vérvonalból.
János megragadott egy bepárásodott karbantartó reteszt. A fém csikordulva engedett, s a kinyíló résből váratlanul meleg, tiszta levegő áramlott az arcukba. Odalentről a régi hőcserélők elfeledett, mély lüktetése hallatszott.
– Nem hagyhatjuk, hogy a fény emléke is odaveszzen velük – intett a fiú a sötét nyílás felé, meghallva a csővezetékben lassan közeledő fémes lépteket.