Választás a félhomályban

Alinda a nyirkos deszkákba vájta a körmét, dühös zokogással fojtva el a torkát szorongató szorítást. Nem a félelem hajtotta, hanem a tehetetlen harag: a nagyanyja odabent maradt az Őrszem karmai között, míg ők átpréselték magukat a fémcsövön.
– Nem lett volna szabad hagynod! – vágta oda élesen, felpattanva a rohadó gerendákról. – Csak bábuk vagyunk, János! Minden mozdulatunkat kiszámítják, te meg hagyod, hogy más fizessen helyettünk!
János nem felelt azonnal. A falhoz támaszkodott, éles sziszegéssel szorította el a kiálló csavar által felhasított alkarját. A felhalmozott vér lassú cseppekben hullott a szivattyú korhadt aljzatára.
– A nagyanyád választott – felelte hideg, feszült hangon. Éles szemei a lányra szegeződtek a villogó vészjelzők félhomályában. – A kolónia nem számol a választással. A gépeknek nincs akaratuk, csak napirendjük. Ha most feladod magad, az ő áldozatát teszed hiábavalóvá.
Alinda megtorpant. A falon futó vastag kábelek lassan hűltek, a túlterhelt hálózat mély frekvenciás zúgása szinte rezegtetett a bordáik mögött. János odalépett hozzá, durván, mégis féltőn megragadta a vállát. A fiú bőrének forrósága és a vér szaga áttörte a kolónia megszokott szagát.
– Ez az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőlünk – suttogta János, hangjában a düh mögött feltámadó kényszerű gyengédséggel. – Nem az adagok vagy a wattok száma tesz minket emberré, hanem az, hogy megőrizzük, amit a többiek elfelejtettek.
A lány fújtatva nézett rá, de a rászegeződő tekintetben elenyészett az elutasítás. Előreindultak a sötétedő járat mélye felé, ahol a csövek már az ismeretlen felé vezettek.