A szivattyútelep homálya

A fémes csikordulással bepattanó retesz hangja még visszhangzott a szűk csőben, amikor fentről felhangzott a fémrácsok dübörgése. Az Őrszem nehéz csizmái már a tartálykamra padlóját verték, de a nehéz acélajtó lezárult. Nagymama kizárta őket a veszélyből – és önmagát a menekülésből.
– Ne állj meg! Mássz! – sziszegte János Alinda fülébe, és durván előrenyomta a lányt a nyirkos, olajszagú szervizalagútban.
Alinda vadul megrántotta a vállát, vissza akart fordulni, de a cső átmérője még ahhoz is keskeny volt, hogy megforduljon. A düh fojtogatta: a saját felelőtlensége, a vészkart megrántó mozdulata fosztotta meg a nagymanyját a biztonságtól.
– Engedj el! Nem hagyhatom ott! – kiáltotta élesen, de a hang elhalt a rozsdás fémcsőben.
– Ha visszamész, meghal. Veled együtt! – János hangja hideg volt, mint az alagút szellőzőjéből süvítő huzat. A fiú tenyere becsípődött egy kiálló csavarba, vér szivárgott a bőréről, de észre sem vette. Csak nyomta maga előtt Alindát a koromsötétben, míg a szűk cső végén el nem tűnt a préselt levegő szaga, s helyét át nem vette a régi szivattyútelep dohosa.
Kizuhantak a korhadt fapadlóra. A Kolónia megszokott gépzaja itt távoli, tompa mormogássá szelídült. A túlterhelt hálózat kihagyó pulzálása miatt az elszórt jelzőfények ütemesen villóztak a falakon. János megragadta a lány remegő kezét. A sötétben egymás lihegését hallgatták; ebben a nyers, büntetés előtti csöndben dőlt el, kik maradnak gépalkatrészek, és mi teszi őket emberré.