A retesz másik oldalán

A vaksötétben csak a szellőzőből alászivárgó fémízű hideg levegő áramlott. János elsőként mozdult: ujjaival tapogatózva megragadta Alinda csuklóját, és a tartályok mögötti keskeny, falba vájt szerviznyílás felé rántotta a lányt. Nem volt több idő a vitára; a fejük feletti rács éles csikorgással mozdult meg, ahogy az Őrszem nehéz csizmája alatt megereszkedett a feszítővas nyomán.
– Innen nincs visszaút – suttogta János, hangjában a megmásíthatatlan döntés rideg súlyával. – Ha a főkapcsoló leoldása miatt elkapnak, az L-szektor mélyére visznek, végleges nullázásra. Onnan nem jössz vissza, Alinda.
Nagymama sötétben bujkáló alakja megtorpant a nyílás küszöbén. Kapkodó légzése nem a haragtól, hanem a felismeréstől volt terhes: az ő óvatos túlélési stratégiája ezen a ponton végleg csődöt mondott. Megkereste a lány kezét a sötétben, és ujjait görcsösen a csuklójára fonta. A lány visszavonhatatlanul átlépte a határt, amikor a kart lerántotta; most már nem az volt a kérdés, hogyan ússzák meg a mai napot, hanem az, hogy mi marad Alindából a büntetés után.
– A szervizcső a régi szivattyútelepre visz – mondta az öregasszony, és a hangja megtört a sötétben. – Menjetek! János, vigyázz rá! Én itt maradok, és visszatolom a reteszt kívülről. Ha velem találnak itt, azt hiszik, én voltam. Velem már úgyis keveset tudnak kezdeni.
Alinda megdermedt. A szándékos szabotázs ára most nem az ő büntetése volt, hanem a Nagymama felajánlott áldozata.