A kioltott vészvilágítás

János egy elhasznált szerelőkulccsal csapott a szikrázó ellenőrző dobozra, hogy manuálisan szakítsa meg a visszatáplálási kört. A fémcsattanás éles visszhangot vert a nyirkos falak között. Nagymama elkeseredetten próbálta a tartályok mögötti sötét résbe tuszkolni Alindát, megragadva a lány elvékonyodott kabátujját.
– Maradj veszteg! – sziszegte az öregasszony, ujjait gépies keménységgel szorítva rá. – Ha fent áttörik a rácsot, minket találnak itt először. Lapulj, ha élni akarsz!
Alinda hirtelen haraggal rántotta el a karját, szemeiben vad, tiltakozó indulat lobbant. Nem bírta tovább a folyamatos meghunyászkodást és a szabályok mögé bújást.
– Mindig csak a lapulás! – vágta a nagymamája fejéhez fojtott, mégis metsző hangon. – Csak az számít neked, hogy túljussunk a mai napon! L656 meghal odalent, ha a feszültség átcsap az ő szektorukba, te meg csak a saját bőrödre figyelsz!
– Az L-szektor dolga a saját túlélése! – csattant fel Nagymama is, megfeledkezve a szellőzőből beszűrődő veszélyről. – Az ember úgy marad fenn ebben a nyomorult Kolóniában, hogy nem vállal felesleges áldozatot!
– Akkor te már régen nem vagy ember, csak egy gép! – kiáltotta Alinda, fittyet hányva János kétségbeesett intésére. A lány a füstölő dobozhoz lépett, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, megragadta a manuális vészkart, majd teljes testsúlyával lerántotta azt.
A dohos tartálykamrában egyetlen csattanással aludt ki a vészvilágítás lüktetése. A koromsötétben a fenti fémrácson hirtelen elcsendesültek a nehéz csizmák: az Őrszem megtorpant a teljes áramszünetben.