A rézlemez lenyomata

János lassan megszorította Alinda kezét. A szorításban nem a menekülők kétségbeesése rejtőzött, hanem valami régmúlt, elfeledett gyengédség, amit a kolónia fémhideg szabályzatai soha nem tudtak számszerűsíteni. A lány nem húzta el a kezét; a fiú bántott, mégis gyengéd ujjaiból áradó melegség átjárta a tenyerét, elűzve a fojtogató félelmet.
– Nem hagyhatjuk, hogy csak tüzelőanyaggá váljunk – suttogta János, és tekintete Alinda arcára tévedt a halvány rézfényben. – A nagyanyád emlékei... a mesék a napfényről meg az érintésekről... ezek nem átalakítható wattok. Ezek a mieink.
Alinda bólintott, s miközben inge ujját igazította, a fal melletti korhadt faállványzaton egy elszíneződött rézlemezre bukkant. A kolónia előtti korból származó kis szervizjelvényen két összeérő tenyér vázlata látszott. A régi világban az emberek nem csupán a gépek táplálásáért léteztek; felelősséget vállaltak egymásért. A lány óvatosan lefejtette a korhadt fáról a fémlapot, és János zsebébe csúsztatta.
– Innen már nincs visszatérés a rendes műszakokhoz – nézett a sötétbe Alinda, de a hangja megenyhült. – Ha elkapnak, az utolsó energiánkat is kisajtolják belőlünk. De amíg veled vagyok, nem felejtem el, ki vagyok.
János felemelkedett, és vállát a lány vállához támasztva indultak meg a mélyebbre vezető, meredek járatban. Az L-szektor elfeledett alagútjai felé tartottak, ahol a hálózat morajlása már csak távoli, kihunyó dobbanásnak tűnt.