Watt-takarékos udvarlás

A padlórács alig észrevehetően kattant, ahogy János-G534 némi korom kíséretében feltolta a rácsot, majd felküzdötte magát a tizennégyes fülke megviselt műanyag padlójára. A fülke tulajdonosa, Alinda nagymamája éppen egy elnyűtt dinamó-szíjat foltozott célszerű, kimért mozdulatokkal. Nem ijedt meg, csak a szemüvegét tolta lejjebb a széles orrnyergén, és olyan pillantást vetett az idős férfira, mint aki egy hívatlan légszűrő-ellenőrzőt kapott lencsevégre.
– G534-es alany – kezdte a nagymama olyan hivatalos hangon, mintha maga a Főtanács beszélne belőle –, a Kolónia Házirendje kifejezetten tiltja az alulról történő magánlátogatást. Különösen két illegális szököttel a hátad mögött.
János igyekezett kihúzni magát, ami a szűk fülkében és a szellőzőből szerzett vastag porréteg alatt meglehetősen komikusan mutatott.
– Igazán eltekinthetnél a kódextől, legalább egyszer ebben az évszázadban – köszörülte meg a torkát az öreg, miközben felsegítette a félájult nyolcvannégyest a rongyos pokrócra. – Tudom, hogy múlt héten is te hagytál a generátornál egy fél adag szintetikus zsírfehérjét. Nem kell letagadnod.
A nagymama szeme sarka megrándult. A kolónia szigorú szabályzata szigorúan büntette a nem engedélyezett adagmegosztást és az efféle érzelmi megingásokat, így az idős nő azonnal hátrasimította a haját, és tüntetően elfordult.
– Az csak karbantartási maradék volt – dörmögte büszkén, de a szája széle árulkodón megrándult. – És ha Kovács törzsőrmester bekopog, téged személyesen adlak át újrahasznosításra.
Alinda megkönnyebbülten, bár a két idős ember komikus húzódzkodásán némán szemforgatva húzta be a rácsot. A veszély nem múlt el, de a tizennégyes fülke szűkös falai között egy pillanatra mégis megállt az idő.