Az élők mércéje

A zsilipkapuk fémes dörrenéssel hullottak le mögöttük a C-szektor főfolyosóján, elvágva Kovács keresőegységeinek visszhangzó szirénázását. János elsőként kúszott be a porlepte szellőzőcsőbe, maga után húzva a reszkető fiút. Alinda zárta a sort, mocskos tenyérrel nyomva vissza a megvetemedett fémrácsot, hogy eltüntesse a nyomokat az érkező Őrszemek elől.
A szűk, alacsony járatban csak a fejük felett húzódó gépészeti csövek fojtott lüktetése hallatszott. A kolónia lemezein keresztül érezni lehetett a felettük lévő műszak folyamatos, kétségbeesett pedálozását. A kolónia rendje a testek utolsó energiatartalékát is kiszívta, gépies ritmusra kényszerítve az életeket.
A nyolcvannégyes alany hirtelen elerőtlenedve roskadt össze a cső kanyarulatában. Zihálása fojtott volt és meg-megbicsakló.
– Nem bírja – suttogta Alinda, miközben megérintette a fiú kihűlő homlokát. – A normatíva szerint ő már selejt. Semmilyen energiát nem termel. Miért kockáztatjuk az életünket valakiért, akinek nincs hasznos kilowatt-értéke?
János megállt a sötétben, és fojtott hangon válaszolt, miközben óvatosan átsegítette a fiút egy vastag kábeltörzsön.
– Mert ha csak a wattokat számoljuk, már rég nem vagyunk emberek – mondta az öreg. – Nem a pedálozás tesz minket emberré, Alinda, hanem az, hogy megvédjük azt, akit a kódex kiejtene. Ha ezt elengedjük, semmiben sem különbözünk a dinamóktól.
A lány szívverése lassult a felismeréstől. A szellőzőakna végén apró, meleg fénysugár szűrődött át a tizennégyes fülke padlórácsán: elértek a nagymama kuckójának aljába.