A csöndes kapocs

János megmozdult a párás falak tövében, és a sötétben egy rozsdás szellőzőrács felé mutatott. A fém csikorgása halkan visszhangzott a szűk járatban.
– A C-szektor alatt van egy vakjárat, ami közvetlenül a tizennégyes fülke padlója alá vezet – mondta halkan, miközben felsegyítette a legyengült fiút. – Nagyanyád tudni fogja, mit tegyünk vele.
Alinda meglepetten nézett a férfira. A kolónia szigorú szabályai tiltották a szektorok közötti magánjellegű érintkezést, a generációs kódex pedig különösen büntette az idősebb munkások közötti érzelmi kötődést. A test energiáját kizárólag a termelésre lehetett fordítani.
– A nagymama? – suttogta Alinda, miközben a fiút támogatta. – Ő sosem szegné meg a rendet. Mindig a normatívát idézi.
János szárazon, fojtott keserűséggel elmosolyodott a félhomályban.
– Azt mondja nekem is minden műszakváltáskor, amikor a dinamóknál találkozunk. Elutasít, mert fél az Őrszemek ítéletétől, és mert a szabályzat szerint a magunkfajta öregek már csak tartalékok. De hétről hétre ott hagyja a fejadagjából megspórolt melegítőtasakot a szerszámos ládámon.
A vallomás hirtelen új fényt vetett az öreg szándékaira. Alinda most értette meg, miért kockáztatott mindent ez a megfáradt ember. János elfojtott, konok szerelme a nagymama iránt nem puszta érzelem volt, hanem az egyetlen megmaradt kapaszkodó a kolónia gépies szigorával szemben.
A távolból a szellőzőrendszer éles, szaggatott szirénázása törte meg a csendet: Kovács magához tért, és rászabadította a keresőegységeket a C-szintre.
– Induljunk – nyomta be János a rács reteszét. – Mielőtt az Őrszemek teljesen lezárják az alsó zsilipeket.