Tiltott dobbanás

A szellőzőakna szűk torkából nyíló elfeledett járatok sötétjébe húzták maguk után a riadt fiút. A nedves fémfalak hidege végigfutott Alinda hátán, miközben János fülelve megállt a járatelágazásnál. A távolban még hallatszott a kolónia központi szellőzőinek egyenletes, csikorgó zúgása.
– Kovács nem hagyja annyiban – suttogta János szaggatottan. – Ha a szektorfelelős magához tér, az Őrszemek perceken belül elárasztják a C-szintet.
– Nem találják meg ezt a járatot – felelte Alinda halk, feszült hangon. Szíve hevesen vert a bordái mögött. A fojtogató félhomályban egy pillanatra mégis elkalandoztak a gondolatai: L656 óvatos mosolya jutott eszébe a dinamóterem szürke porából. Az a tiltott érintés a folyosó kanyarulatában, amiről eddig kizárólag a nagymamájának merett beszélni a hálófülke sötétjében. A kolónia szigorú rendjében a kötődés bűnnek számított, a test energiáját csak a hálózat táplálására lehetett fordítani. Mégis, ez a fojtott, tiltott vonzalom emlékeztette arra, hogy több egy egyszerű munkaegységnél.
– Te... miért nem hagytatok ott? – nyögte ki a 84-es alany, miközben a hűvös lemezpadlóra roskadt. – Velem csak veszítenek a fejadagból.
– Mert ha otthagyunk, Kovács darálójában végzed – vágta rá János reszkető, de kemény hangon. – És akkor mi sem lennénk jobbak náluk.
Alinda odalépett a sötétben guggoló fiúhoz, és a kezébe nyomta a saját, félig ürült szintetikus kulacsát. A meggondolatlan gesztus veszélyeztette a saját túlélésüket, de ebben a szűk járatban, a kolónia nyomasztó gépezete alatt végre úgy érezte, saját döntést hozott. Ha le is kapcsolják a hálózatot, az emberi méltóság morzsáit nem vehetik el tőlük.