Szűkös jövőkép

A szellőzőakna szűk járatában a por és a kétszáz éves gépzsír szaga keveredett, ami szinte ünnepi aromának számított a C-szektor megszokott szintetikus fűszerezéséhez képest. János guggolva zihált, miközben próbálta visszafogni az indulatait. Kovács szektorfelelős felborítása kifejezetten lélekemelő érzés volt, de a tételként lebegő extra dinamóműszak már jóval kevésbé vonzotta.
Alinda a fémlemeznek támaszkodva méregette a megszeppent új lakót. A srác úgy pislogott a sötétben, mint egy rosszul kalibrált optikai szenzor. A helyzet nem tűrt halasztást: ha visszalökik a folyosóra, Kovács fél órán belül újrahasznosított proteinné nyilvánítja. Ha viszont magukkal cipelik, a saját, amúgy is karcsú fejadagjukat kellene harmatolniuk.
– Na, mesélj, csodagyerek – sziszegte Alinda fanyar humorral, miközben a pislákoló vészjelző fénye megvilágította éles arcélét. – Melyik szintet sikerült úgy felbőszítened, hogy átdobtak minket szórakoztatni? És ami a legfontosabb: tudsz legalább egyenesen tekerni?
A fiú megkísérelt egy erőtlen bólogatást, de a térdei úgy kocogtak, mint a lazuló hajtókarok csúcsidőben. János megrázta a fejét, de a szemében nem harag, hanem amolyan megszokott, kolóniai beletörődés bujkált.
– Ha nem ad le legalább háromszáz wattot, a rendszer úgyis kilöki – jegyezte meg szárazon János. – De ha most sorsára hagyjuk, Kovács rávarrja az egész szektoráramszünetet. Úgyhogy a kérdés adott: mi lesz vele?
Alinda elszántan Jánosra nézett, majd megragadta a fiú vállát. A döntés megszületett, és bár a túlélési esélyeik ezzel újabb pár százalékkal csökkentek, legalább megőriztek valamit, ami nem szerepelt semmilyen kolóniai leltárban.