Vörös lüktetés a járatban

A C-szektor szűk kanyarulatában hirtelen felsercegtek a mennyezeti kábelek. A lámpák sárgás fénye egyetlen pattanással elhalványult, majd az egész folyosó sötétségbe borult, miközben a falak mélyéből vészjósló, mély búgás csapott fel. A hálózat újabb túlterhelési hulláma érte el a lakószektort; az emberi erőből táplált generátorok már nem bírták a központi rendszerek éhségét.
Alinda megtorpant a hirtelen kioldó elektromos zárak fémes csattanására. A szellőzőből kiáramló hűvözös levegő végigsimított az arcán, felidézve benne a nagymama meséit a régi szélről, az elfedhetetlen, szabad égről, ami után szüntelenül sóvárgott. De most csak a fémfúrások szorítása és a hálózati zűrzavar létezett.
– Zárolják a szektort, ha porrá ég a feszültség! – érte be János, zihálva szorítva meg a lány karját. A fiú szeme tágra nyílt a sötétben, ahogy a mennyezeti vészfények szaggatott, vörös lüktetéssel éledtek újjá. – Vissza kell mennünk, Alinda! Ha a rendszer teljesen leáll, az Őrszemek mindenkit a fülkékbe zárnak!
– Nem megyek vissza abba a kalitkába! – suttogta Alinda élesen, bár a hangja megremegett a félelemtől. Ránézott a szikrázó kábelcsatornára, ahol az elhasznált energia utolsó tartalékai pulzáltak. – Látod? Összeomlik az egész. A testünk energiáját adjuk nekik, és még ennyire sem telik tőlük.
János közelebb lépett hozzá, a füstszagú félhomályban szorosan tartva a lányt. A hálózat ingadozása nemcsak áramkimaradást jelentett: a kolónia törékeny egyensúlya billent meg, s a sötét járatban a két fiatal sorsa végleg összefonódott a fenyegető összeomlással.