Vérvonal a sötétben

János nem engedte el a lány csuklóját, de szorítása megolvadt, ahogy közelebb húzta magához a szellőző járat hűvös huzatában. A mennyezet vörös lüktetése furcsa, vérszerű árnyékot vetett Alinda arcára.
– Nem a kalitka az, ami megvéd, hanem ő – suttogta János, s hangjában elfojtott gyengédség rezdült. – Apádat a dinamótermi baleset vitte el, anyádról pedig tudod, hogy a központi nyilvántartóban sorvadt el a hiányzó wattok miatt. Csak a nagymamád maradt neked, Alinda.
A lány megrázta a fejét, de nem húzódott el. A szülei emlékének puszta felelemlegetése fájdalmas nyilallásként járta át a mellkasát. A kolónia szigorú szabályai között a családi kötelékek ritkán élték túl a fejadagok és az energiakvóták szorítását, ám náluk az idős asszony meséi tartották életben a gyökereket.
– A nagymamád nem azért szigorú, mert a rendszert szolgálja – folytatta a fiú, miközben a távolban fémes léptek visszhangoztak a C-szektor vaslemez padlóján. – Hanem mert retteg. Elveszítette a saját gyermekeit ebben a lyukban, és téged akar megóvni attól, hogy a generátorok áldozatává válj.
Alinda torka összeszorult. A félelem, ami addig dühként tombolt benne, hirtelen halk megadássá csendesedett. Megértette, hogy a fojtogató gondoskodás mögött nem a kolónia fegyelme, hanem egy összetört család utolsó túlélési ösztöne rejtőzik.
– Gyere – indult meg vele János az elágazás felé, még mielőtt a vészreteszek végleg lezárták volna a szektort. – Meg kell mutatnunk neki, hogy nem veszített el.