A fojtogató fegyelem

Alinda nem bírta tovább a hallgatás súlyát. A mellkasát szorító fojtogató levegő, a falakból áradó fémes hideg és a szellőzők egyenletes zúgása egyszerre törte átt a türelmét. Megrázta a fejét, és tekintete élesen az idős asszonyra szegeződött.
– Ne nézz így ránk! – törte meg a feszült csendet Alinda hangja, amely vibrált a felgyülemlett indulattól. – Meddig akarod még elhitetni velünk, hogy ez a fogság az egyetlen lehetőség? 2050 óta csak örököljük ezt a nyomorúságot! A testünk energiáját adjuk a kolóniának, és már a saját érzéseinktől is rettegünk. Ez nem védelem, hanem lassú halál.
A nagymama arca megkővült a váratlan vádak súlya alatt. Ráncos ajka megremegett, de mielőtt felelhetett volna, Alinda hirtelen sarkon fordult. Nem bírta tovább a szűk lakófülke fojtogató zártságát, sem János aggódó tekintetét. Léptei hangosan koppantak a padlólemezeken, ahogy kitört az ajtón a C-szektor hosszú, pislákoló folyosójára.
János egyetlen pillanatig habozott csupán. Tekintete találkozott az idős asszonyéval, aki halkan, szinte alig láthatóan bólintott. János nem teketóriázott tovább: átlépte a küszöböt, és a lány után iramodott a sárgás lámpafényben úszó huzatos járatba.
– Alinda, állj meg! – kiáltotta fojtott hangon, rettegve az Őrszemek éber járőrözésétől, miközben gyors léptekkel próbálta beérni a sötétedő kanyar felé tartó árnyékot.