Féltő szigor

Alinda lassan leengedte a karját, ahogy János végül elengedte a csuklóját. A szűk C-szektor sárgás fali lámpái ritmustalanul pislákoltak a hideg huzatban.
– Miért véded őt mindig? – kérdezte a lány fojtott hangon, tekintetét a 14-es fülke félig nyitott ajtajára szegezve. – Nagymama az, aki elvárja tőlünk a néma engedelmességet. Aki elhiszi, hogy a pedálok tekerése az egyetlen élet.
János mély levegőt vett, majd közelebb lépett. A hangja megszelídült, elszántsága mögött hirtelen megmutatkozott egy eltitkolt, mély réteg.
– Mert nem elhiszi, Alinda, hanem védi azt, ami megmaradt belőle – felelte halkan. – Tudod te egyáltalán, miért bánik velem olyan kimérten? Miért vagyok neki csak a névtelen G534-es szerelő?
Alinda meglepetten nézett rá. A kolónia szigorú törvényei szerint az érzelmi kötődés és a számon kívüli gondoskodás tiltott luxusnak számított, különösen az idős generáció és a fiatalabb dolgozók között.
– Évek óta figyelem őt – folytatta János, s a hangja megremegett. – Amikor halkan ételt hagytam a rácson, vagy megállítottam a szellőző zúgását, élesen elutasított. Kinyomott a fülkéből. De nem gyűlöletből tette. A kolónia büntetésétől féltette mindkettőnket. És tudom, láttam a tekintetén... titokban ő is ugyanarra a melegségre vágyik, amit tőlem kaphatna meg.
A fülke küszöbén ekkor megjelent a nagymama. Az asszony feléjük fordult, ráncos keze megdermedt a fémlemez peremén. Nem szólt, de a szigorú tekintete mögött felizzott a kimondatlan elismerés és a féltés.