Hideg fém és forró szorítás

Alinda sarkon fordult, és a szűk ajtónyíláson át kimenekült a folyosó sötétebb csendjébe. A fémlemez csapódása még visszhangzott a fülkében, amikor János a nagymamára nézett. Az idős asszony nem szólt többet, csak megkeményedett vonásokkal babrált tovább a szellőzőrácson lévő edénnyel, mintha a magányos munka elfedhetné a közöttük tátongó szakadékot.
János nem várhatott. Lépten-nyomon megcsúszott a padozat hideg páratartalmán, ahogy Alinda után sietett a C-szektor néptelen ágába. A lány a falnak támaszkodott, válla ritmustalanul hullámzott a szaggatott lélegzetvételtől. Amikor megérezte János közeledtét, élesen felé fordult.
– Te is ezt akarod? – sziszegte, s a fali lámpa sárgás fénye mély árnyékot vetett az arcára. – Hogy úgy éljünk, mintha lenne holnapunk, közben meg csak a pedált tapossuk, amíg meg nem döglünk?
János megragadta a lány csuklóját. A szorítása nyers volt, mégis ott remegett benne az elkeseredett ragaszkodás. Nem a megszokott, gépies szólamokkal válaszolt, hanem közelebb lépett, teljesen megszüntetve a köztük lévő távolságot.
– Nem a mesék miatt vagyok itt, Alinda – mondta fojtott, kemény hangon. – Hanem miattad. De ha hagyod, hogy ez a méreg teljesen felemésszen, akkor tényleg semmink sem marad ezen a rohadt vasfólián kívül.
Alinda elfojtott indulattal próbálta kitépni a kezét, de ahogy ránézett János meleg, görcsös szorítására, a tartása egyetlen pillanatra megbillent. A kolónia monoton zúgása mögött újra összeért a tekintetük.