Kiszáradt gyökerek

Alinda türelme hirtelen elfogyott. A fáradtságtól átforrósodott tenyerét a fémlemez asztalnak feszítette, s a hirtelen mozdulattól megszorult a levegő a szűk lakófülkében.
– Hagyd már a meséket, Nagyi! – fakadt ki a lány, s hangjában elkeseredett él csattant. – Több mint százhetven éve zártak be ide minket! 2050 óta csak ez a vas létezik! Te sem láttad a napot, meg a te szüleid sem! Mit érnek a régi mesék, ha közben a falak lassan megesznek minket?
János megmerevedett a keskeny póc szélén. Meglepte Alinda hirtelen haragja; a lány szemeiben nem a megszokott óvatos remény, hanem egy hirtelen feltámadó, vak indulat égett.
A nagymama lassan letette a rögtönzött edényt a szellőzőrácsra. Keze megremegett, ráncai mélyebbre vájtak az arcán, de nem hátrált meg a vádaskodás elől.
– Ha elfelejted, miből lettünk, Alinda, akkor már most a gép része vagy – válaszolta halkan, ám szavaiban meglepő keménység lüktetett. – Az ősök 2050-ben a túlélésért léptek be ide, de nem azért maradtunk fenn generációkon át, hogy végül csavarokká váljunk.
– De most ebben élünk! – vágott közbe Alinda, s a kopár fémfal felé fordult. – Ezt az örökölt fogságot kaptuk, és semmi más nincs!
János megszólalásra nyitotta a száját, de megérezte, hogy a köztük megrepedt csendet most egyetlen gesztussal sem lehet betapasztani.