A régi mesék íze

A dinamóterem nehéz, olajszagú levegője azonnal meglódította a tüdőket, de a kilencven perces hajtás ezúttal gyorsabban telt, mint máskor. János és Alinda ritmikus pedálozását nem a rendszer óraműve, hanem egy csendes, közös megállapodás diktálta: ha az egyikük lankadt, a másik észrevétlenül nagyobb nyomatékot fejtett ki. Mikor végül elcsendesedett a fémes robaj, s a műszaksziréna panaszos búgással jelezte a pihenőidő kezdetét, a fémfáradtság helyét valami egészen más vette át. Egy gyors, egymásra villantott mosoly, egy elkapott kézmozdulat elég volt ahhoz, hogy a gépies kényszert felváltsa az összetartozás melege.
Nem vesztegették az időt, a megvilágított folyosókon át egyenesen a lakóblokk felé vették az irányt. A szűk fülke ajtaját átlépve a megszokott szürkeséget hirtelen felváltotta valami különös, otthonos illat. A nagymama egy elnyűtt, fémből rögtönzött edényben melegített valamit a szellőzőrács langyos huzatában. Amikor meglátta a fiatalokat, az arcán átfutó ráncok nem a megszokott komorságot, hanem egyfajta óvatos, szinte gyermeki reményt tükröztek.
– Megvolt a napi fejadag? – kérdezte halk, dallamos hangon, ami úgy hatott a szűk falak között, mint egy távoli, elfeledett dal. – Tudjátok, régen nem wattokban számolták a napot. Az ember nem attól lett ember, hogy mennyi áramot termelt a csontjaival, hanem attól, hogy este volt kivel megosztania a kenyeret. A szüleim mesélték, hogy régen még a naplemente színéről is beszélgettek, nem a feszültségingadozásról.
János leült a keskeny pócra, s miközben Alindára nézett, megértette: a kolónia falai között az igazi emberség nem a gépek megállításában rejlik, hanem abban, hogy megőrzik ezt a csendes melegséget.