A wattok mértéke

A szürke folyosó úgy nyelte el az embereket, mint egy túlméretezett emésztőrendszer, amely percenként hatvan ütemre kalibrált lépteket vár el a betáplált szintetikus masszáért cserébe. János kényelmetlenül igazította meg a munkászubbonya gallérját. A kolónia bürokráciája szerint az ember alapvetően egy olyan kétlábú biológiai szerkezet, aminek az egyik fele a pedált hajtja, a másik fele meg panaszért folyamodik, de mindkét funkciót szigorúan műszakidőn kívül kellene gyakorolnia.
Alinda alig egy lépéssel előtte haladt, a tömeg sodrásában mégis sikerült tartaniuk a ritmust. Az L-szektor ellenőrző pontjánál az automatikus szkenner fáradt, piros fénnyel pislákolt, mint egy alvászavaros őrszem. A falra szerelt kijelző büszkén hirdette a napi watt-normát, mintha a tiszta emberi méltóságot kizárólag áramfeszültségben és generált energiában lehetne mérni.
– Ha a bal pedált kapom, megint csikorogni fog a térdem – morgott János halkan, ahogy közeledtek a forgókapuhoz. – És a gép az extra súrlódást biztosan levonja a kalóriafejadagomból.
– Akkor cserélünk – suttogta vissza Alinda anélkül, hogy hátrafordult volna. A hangjában nem volt szentimentális pátosz, csak tiszta, gyakorlatias összeesküvés.
János zsebében a megbújt fémkulcs hidegen lapult, de a lány vállának határozott tartása váratlanul emlékeztette arra: az ember nem attól ember, hogy nem csikorog a térde, hanem attól, hogy a csikorgás ellenére is képes kijátszani a beosztási algoritmust. Amikor a kapu kattant, János csendben belépett a dinamóterem gőzős, lüktető csarnokába.