A fülke küszöbén

A sziréna vijjogása nem hagyott időt a vitára. A fémfalak megremegtek, ahogy a szektor elszívórendszere magasabb fokozatra kapcsolt, behúzva a szűk fülkébe a folyosó hűvös, ózonagú levegőjét. A nagymama gyors, megszokott mozdulattal csúsztatta be a kapart fémlemezt a szalmazsák alá, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a fiatalokról.
– Menjetek – suttogta, s bár a hangja még mindig remegett az indulattól, az ujjai erőtlenül szorultak össze az ágy szélén. – Ha lemaradtok a létszámellenőrzésről, a gép nem kérdezi, kinek van igaza.
János nem felelt. Lépett egyet a szűk térben, és megszorította Alinda hideg, nyirkos kezét. A lány vállai megfeszültek, de nem húzta el a karját; ujjai görcsösen fonódtak János tenyerébe. Abban a puszta érintésben benne volt mindaz, amit a kolónia bürokráciája és a csövekben keringő, megszámlált levegő próbált kiirtani belőlük: a félelem felett álló összetartozás.
– Veled vagyok – mondta János halkan, alig hallhatóan, hogy a falba épített mikrofonok el se csíphessék. A kabátja zsebében meglapuló kulcs éles féméle az oldalába fúródott, emlékeztetve a kockázatra.
Alinda bólintott, s a szeme sarkából egy gyors pillantást vetett a folyosóra nyíló résre.
– A dinamóteremnél találkozunk a műszak végén. Ne hagyd, hogy külön osszanak be minket.
Az ajtó gördülősínje csikordult, ahogy kiléptek a szürke folyosóra, elvegyülve a szektor összezsúfolódott, gépiesen lépkedő munkásai között.