A kapart falak emléke

A nehéz fémpréselt ajtó sziszegve csukódott be mögöttük, kirekesztve a folyosó nyirkos huzatát. A C-blokk 14-es hálókamrájában fojtogatóan sűrű volt a levegő; a falakból áradó fémes meleg összekeveredett a kiszáradt műanyag matracok szagával. A sarokban, az emeletes vaságy alján az idős asszony ült. Törékeny testét végigfeszítette a düh: görcsös ujjaival egy rozsdás lemezdarabot kapart az ágy lábánál, rajta a félbehagyott, mélyen bekarcolt vázlattal, ami egy lombos fát ábrázolt.
– Megint kockáztattatok – mondta a nagymama, anélkül hogy ránézett volna az ajtóban lihegő fiatalokra. A hangja karcos volt és éles, mint a leszakadt áramvezeték. – Hallottam az ellenőrző-pont zümmögésének kimaradását. Azt hiszitek, ez a lázadás? Egy elrontott szkenner?
– Nem volt más választásunk! – vágott közbe Alinda, és a leharcolt fémszekrénynek támaszkodott. A feje lüktetett a felgyülemlett feszültségtől. – Különben az Őrszemek lekapcsolnak minket!
János közelebb lépett a szűk térben, tenyerét a kabátja zsebébe süllyesztve, ahol Gábor bácsi titkos kulcsa lapult. A szemeiben elfojtott indulat égett.
– A régi világot már eltemettük, de a mai napot még túl kell élnünk – morogta feszülten.
– Eltemettétek? – csattant fel a nagymama, és végre rájuk emelte szikrázó tekintetét. Szabad kezével a megkarcolt fémlemezre csapott. – 2050 előtt nem adagolt rácsok mögött járt a levegő! A fű illatát nem szintetizálták, a napot nem villódzó csövek helyettesítették. Ha elfelejtitek, hogy az ember nem csak egy cserélhető alkatrész ebben a gépben, akkor már most halottak vagytok!
A falon lévő hangszóróból ekkor éles, fémes sípszó hasított a csöndbe. A kolónia napirendje nem tűrt késést: a következő műszak megkezdődött.