Öröklött árnyékok — új hang

A járőrök nehéz lépteinek zaja lassan elhalt a fémrácsos alagútban, de a szétégő elosztódoboz szaga még hosszan megült a nyirkos levegőben. János kieresztette a tüdejébe szorult levegőt, és kibújt a meleg hűtőcsövek mögül. Alinda azonnal kilépett a szűk résből, dühösen megrázva a vállát, mintha le akarná törölni magáról a férfi érintését és a veszély emlékét.
– Nem kellett volna ezt tenned! – sziszegte a lány, ahogy a C-szektor 4-es lakóblokkja felé siettek. A rozsdás falak mentén gőz szivárgott a repedésekből; a kolónia 2050 óta ugyanazt az áporodott, szintetikus levegőt keringette újra meg újra. – A nagymama megint a 2050 előtti világról zagyvál, a földről meg a napfényről... De te nem a mesékben élsz, János! Ha az Őrszemek bemérik a szabotázst, minket is újrahasznosítanak!
– Gábor bácsi sem akarta volna, hogy ott ragadj a kapunál – vágott közbe János, miközben a perzselt hüvelykujját dörzsölte. A hangja idegesen megremegt. – A kolónia 2050 óta csak egy rohadt kalitka. Mindenki beletörődött, te meg a nagymamád is!
– Hagyd békén a nagymamámat! – fordult meg Alinda szemeit villogtatva. Hirtelen haragja szinte vibrált a szűk folyosón. – Ő legalább emlékszik valamire, amit a nagyszüleitől hallott! Te viszont csak életveszélybe sodorsz mindkettőnket a hülye kulcsaiddal! Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki nem akar a dinamón megrohadni?
Lépteik visszhangot vertek a C-blokk bejárata felé vezető fémrácsokon. Tudták, odabent a szűk halókamrákban már várja őket a szigorú kolóniai napirend, és a 2050 óta halmozódó, elfojtott indulatok.