A szabotázs bürokráciája

Alinda nem teketóriázott tovább: kihasználva a szkenner zavarát, átlépett a csipogó kapun. A lézeres optika bizonytalanul villant párat, majd a rendszer bürokratikus megbízhatósággal elkönyvelte a logba, hogy egy névtelen karbantartó csavarhúzója átmenetileg felülírta a valóságot.
János egy hirtelen mozdulattal kirántotta Gábor bácsi köszörült kulcsát a csatlakozóból. A fém apró szikrát vetett, ami pontosan a férfi hüvelykujját találta el.
– Remek, a kolónia áramköre még mindig csíp – morgott János, miközben a megperzselt bőrt dörzsölte.
– Tényleg ez volt a legjobb terved? – sziszegte Alinda a kapu túloldaláról, a C-szektor félhomályos bejáratánál várakozva. Karba font kézzel, dühtől szikrázó tekintettel nézett vissza. – Most legalább három heti szintetikus tápmassza-adagodat vonják le karbantartási díjként!
– Jobb a levont adag, mint egy zárt cella az Őrszemek szintjén – vágott vissza János élesen, miközben a füstölgő elosztódobozt próbálta helyrepattintani. – A kolónián legalább a bürokrácia kiszámítható: ha szabotálod a rendszert, előbb számláznak, és csak utána kérdeznek.
A távoli kanyarban nehéz léptek visszhangoztak. János átugrott a kapu mellett, megragadta Alinda könyökét, és behúzta a lányt a hűtőcsövek mögötti szűk mellékjáratba. A csövekből áradó langyos gőzben egymásnak feszültek. János azon tűnődött, hol ér véget az alkatrész és hol kezdődik az ember, ha a szívverést is felülbírálja egy lejárt kártya.