A kapu árnyékában

A szűk alagút szürke betonfalai lassan kitágultak, ahogy elérték az ellenőrző-pont melletti mellékjárathoz vezető zsilipet. A sötétségből előlépve a falakra szerelt sárga vészvilágítás pulzálása fogadta őket, amely fémesen csillant meg az alacsonyan húzódó gőzvezetékeken. Pár méterre tőlük az őrszemek automatikus leolvasókapuja állt; a vörös optikai lencse üresen, mégis fenyegetően fordult a folyosó iránya felé.
János megtorpant, és megszorította Alinda csuklóját. A lány kártyájára bejegyzett műszakidő már lejárt, a kapu kapilláris szkennere elkerülhetetlenül riasztást váltott volna ki, ha megpróbál átlépni rajta.
– Ha most visszaterelnek a hálókamrákba, a felügyelők észreveszik a hiányt – suttogta Alinda, miközben tekintete a kapu melletti elosztódobozra tévedt.
János lassan benyúlt a kabátja belső zsebébe, és előszedte Gábor bácsi köszörült kulcsát. A fém szerszám hidegen vágott a tenyerébe. Pontosan tudta: ha belenyúl a csatlakozódobozba, a szektor központi hálózata azonnal érzékelni fogja a manuális áthidalást. A rendszer elterelő jelet ad, és átengedi a lányt, de János azonosítója örökre nyomot hagy a zárolási naplóban. Ez nem visszavonható döntés volt – a kolónia belső biztonsága azonnal megkezdte volna a felkutatását.
– Menj előre – mondta János, és a kulcsot a szigetelt csatlakozóhüvelybe illesztette. – Ha átérsz a C-szektorba, keresd meg a csőhálózat leágazását. Én feltartóztatom a szkenner logolását, amíg átérsz.
A dobozból halk szikrázás kíséretében zümmögés áradt ki, a kapu vörös fénye egy pillanatra elhalványult. Alinda habozott, szemeiben ott tükröződött a kérdés: mi lesz a férfival, ha a rendszer beazonosítja a kézi beavatkozást?