A fogadalom melege

János lassan letérdelt a halott szerelő mellé, és óvatosan lefejtette Gábor bácsi megdermedt ujjait a hideg rézcsőről. Az öreg elnyűtt zsebéből kiemelt egy kézzel köszörült fémkulcsot – a tiltott szerelőszerszámot, amit Gábor évtizedekig rejtegetett a felügyelők szeme elől.
– Nem hagyhatjuk, hogy a hiábavalóság érzése elnyeljen minket – suttogta János, miközben felállt, és Alinda felé fordult. A lány szája szegletében apró rezdülés futott végig, a szűk akna szürke porában megülő párás levegő rátelepedett a bőrükre. Alinda keze még mindig önkéntelenül remegett a nyomasztó csendben.
János ekkor nem a fegyelmezett karbantartó távolságtartásával nyúlt hozzá. Átlépte a kolónia által előírt szigorú érintkezési tilalmakat: megragadta a lány mindkét hideg kezét, és határozottan a saját mellkasára szorította azokat.
– Nézz rám – kérte csendesen, de olyan mély meggyőződéssel, ami áttörte a szervizalagút nyomasztó morajlását. – Gábor bácsi megadta a jelet. De a folytatás már rajtunk múlik. Nem engedem, hogy a gép belőled is kiszívja az életet. Veled maradok, bármi történjék.
Alinda tekintete találkozott a férfiéval. Ebben a sötét, csövektől hálózott zugban, a kamerák hatósugarán kívül a köztük lévő bizalom és vonzódás nem csupán menedéket jelentett, hanem a legtisztább ellenállást. A lány lassan bólintott, és ujjai ráfonódtak János tenyerére.
A férfi óvatosan visszaillesztette az akna takarólemezét, elfedve az öreg szerelő mementóját. Kéz a kézben indultak meg a szűk alagútban az ellenőrző pont felé.