Az utolsó lüktetés

János óvatosan ereszkedett le a szűk, gőztől fülledt csőjáratba, majd kezet nyújtott Alindának. A fémalagút nyomasztó sötétje és a falakból áradó alacsony frekvenciájú vibrálás körülölelte őket, ahogy a kolónia elfeledett járatai felé araszoltak. A korábban hallott ritmikus kopogás itt már nem visszhangzott: helyét egy sűrű, dermedt csend vette át.
A csővezeték első törésénél, egy keskeny szerelőfülkében a férfi kézi lámpájának fakó fénye egy összeesett alakra vetült. A rozsdás rácson egy kiürült, elnyűtt munkásruha hevert. Benne Gábor bácsi élettelen, kiszáradt teste feküdt – az öreg szerelőé, akit napok óta hiába kerestek a szektorban.
Alinda önkéntelenül hátrahőkölt, de János szorosan megtartotta a lány vállát. Az öreg kézfeje még mindig a rézcsőre tapadt; elmerevedett ujjai pontosan azt a fémfelületet érintették, ahonnan az iménti bátorító kód indult. A kolónia automatizált elszívórendszere az utolsó csepp bioenergiát is kiszipolyozta a szervezetéből, amikor a hálózati túlterhelés elnyelte a szektor maradék tartalékait.
– Az utolsó erejével kopogott – mondta János félig fojtott hangon, és tekintetében a gyász mély sötétsége tükröződött. – A rendszer számára ő már csak egy kiürült erőforrás. Az Őrszemek el sem hozzák a testét, megvárják, míg a gép beolvasztja.
Alinda a halott szerelő elsimult, elgyötört arcát nézte. A halál nyers jelenléte és a kolónia jéghideg közönye nem kioltotta, hanem megedzette bennük a lázadás szándékát: az öreg nem hiába adta oda az utolsó leheletét a jelért.