Nyitott aknafedél

János elengedte a rézkampót, és visszafordult Alindához. A csarnok tompa, ritmikus zúgása mögött a férfi tekintetében nem a kolónia megszokott fásultsága tükröződött, hanem egy réges-régi, eltemetett melegség. Megigazította munkásruhája kopott hajtókáját, ahol egykor a G534-es jelzést viselte – azt a számsort, amit a hideg rendszer a nevének szánt.
– Ezt a kódolást nem a gépek generálták – mondta halkan János, miközben a lány mellé lépett, és az L-szektor felé mutató elosztópanelre tette a kezét. – Nagymamádtól tanultam a ritmust, még mielőtt a kolónia törvényei szigorúbban elválasztották volna a szektorainkat. Ő mindig pontosan betartotta az előírásokat, kimérten elfordította a fejét, ha meglátott a folyosón, de tudtam, hogy titokban mégis kedvelt. A szeme sarkában ott bujkált az a megőrzött, régi emberi fény.
Alinda végigmérte a férfit. A lány szívében a megkönnyebbülés lassan átvette a félelem helyét: János jelenléte élénk, biztató kapaszkodót jelentett ebben a fojtogató gőzkabinban. Nem csupán egy szerelő állt előtte, hanem valaki, aki emlékezett arra, milyen a kolónia szorításán kívül létezni.
János határozott mozdulattal kioldotta a padlószint feletti karbantartó aknát, ahonnan frissebb, huzatosabb levegő áradt be. A sötét csatorna nem a veszélyt, hanem a továbbhaladás lehetőségét ígérte.
– Ideje továbblépnünk – suttogta bizakodva János, és intett Alindának. – A hálózat bírni fogja, ha mi sem adjuk fel. Megkeressük, ki küldte a jelet.