Koppanás a csővezetéken

János mély levegőt vett, miközben a kapcsolótábla fémháza lassan visszahűlt. Megtörölte izzadt homlokát, és óvatosan Alindára nézett, aki még mindig a hideg reteszt markolta. A szellőzőcső mélyéről ekkor furcsa, ritmikus kopogás visszhangzott végig a csarnokon: három rövid, majd két hosszú koppanás a vastag acéllemezeken.
– Hallod? – suttogta Alinda, és közelebb lépett a gőztől homályos csövekhez. – Ez nem a gépek zaja. Így koppantott Nagymama is a konyhaasztalon, amikor a régi dalokat ritmizálta.
János óvatosan megérintette a lány vállát, jelezve, hogy maradjon csendben. Az L-szektor sötét járataiból érkező jel nem baleset volt. Valaki odalent, a hálózat túlsó végén szándékosan szaggatta meg az áramlást, ezzel küldve üzenetet a többieknek. Egy apró, rejtett kód volt ez a szigorú napirend szorításában – a szabad gondolat szikrája, amiről az Őrszemek nem tudhattak.
A férfi a szerszámosládájából elővett egy apró, rézből hajlított kampót, és határozott mozdulattal kétszer rákoppintott a csővezetékre. A válasz szinte azonnal megérkezett a sötétből, biztatóan, melegen. A fojtogató gőzkabinban a félelem helyét hirtelen átvette a felismerés: nincsenek egyedül a gépek rabságában.