A túlterhelés határán

A gépházban a fojtogató hőség szinte megállította a levegőt. A hatalmas lendkerekek nehéz, csikorgó búgása végigremegett a vasrácsokon, míg a falon függő analóg feszültségmérők mutatói vészjóslóan a piros mező mélyére tapadtak. A teljes kolónia hálózata a végső kimerülés határán táncolt, mintha a rendszer a saját túléléséért folytatott harcban felőrölné önmagát.
– Fogd meg a kézi reteszt, Alinda! – kiáltotta János a gépek zúgását átütő hangon. Tekintete megriadt vadsággal pásztázta a túlhevült réztekercseket. – Ha a biztosító átég, az egész L-szektor sötétbe borul!
Alinda nem mozdult azonnal. A lány reszkető kézzel nyúlt a hideg fémkar felé, de tekintetét a férfi arcára szegezte. Ebben a szűk, gőztől fojtogató térben, a morajló monstrumok árnyékában a félelem szorítása egyre erősebbé vált. Nagymama meséi a szabad égboltról és a nyílt táj szépségéről hirtelen összeegyeztethetetlenné váltak ezzel a gépies, hajszolt létezéssel.
– Ha most mindent feláldozunk a hálózatért, mi marad belőlünk? – kérdezte a lány szaggatottan. – Csak fogaskerekek vagyunk egy haldokló gépben?
János nem válaszolt, helyette teljes testsúlyával rátámaszkodott a főkapcsolókarra. Egy hangos mechanikus kattanás kíséretében kék szikraeső csapott ki a trafóházból, s sűrű, égett szigetelésszag töltötte be a teret. A túlterhelés nem szándékos rongálás eredménye volt, hanem a végletekig hajszolt energiaéhségé. A férfi elkeseredetten küzdött, hogy mederben tartsa az áramot, miközben pontosan tudta: a kolónia napirendje és a megszakítás nélküli termelés lassan teljesen felőrli az embereket.
A feszültségmutató lassan visszalendült a kritikus határ alá, de a dinamók fülsértő sikolya figyelmeztetett: ez a törékeny egyensúly csupán perceghet tovább.