A kimondatlan súlya

János egyetlen határozott mozdulattal rántotta félre az áthidalt vezetéket. A szikrázás abbamaradt, de a kapcsolótábla vészlámpái továbbra is ütemesen lüktettek. Nem volt megállás: a szektor megmentéséhez le kellett menniük a dinamóterembe, ahol a gépmonstrumok ontották magukból a fojtogató hőt.
– Nem az új lakó volt – mondta János rekedten, ahogy bezárta az acélajtót, és elindult a szűk, mélybe vezető folyosón. – A rendszer öregszik. És a hálózat nem bírja már ezt a terhelést.
Alinda szorosan mögötte lépkedett, léptei csattogtak a nyitott fémrácson. Haragja nem a kikapcsolt áramnak szólt, hanem annak a sötét, elfojtott elhallgatásnak, amit a férfi hordozott magában.
– Láttam, hogyan nézel rá – vágta hozzá a lány hirtelen, amikor elérték a gépház sötétbe burkolózó lejáróját. – Amikor azt hiszed, senki nem figyel. Nagyira. Ugyanúgy hallgatsz, mint ő. Mintha a kolónia elvette volna a hangotokat.
János megtorpant a lépcsőfordulóban. A lenti lendkerekek nehéz, tompa morajlása átremegett a talpuk alatt. A lány szavai pontosan eltalálták azt az eltemetett fájdalmat, amit évtizedek óta próbált elnyomni: a Nagymama iránti kimondatlan vonzalmat és a közös múlt elfojtott súlyát.
– Az emlékek itt veszélyesebbek a túlterhelésnél, Alinda – fordult meg lassan a férfi. Hangja éles volt, de a tekintetéből villanásnyi riadt törődés sütött. – Ha megállsz emlékezni, elvéted a ritmust.
– De ha csak teversz, mivé leszel? – sziszegte Alinda, ahogy beléptek a dinamóterem izzó félhomályába.