Visszakapott nevek

János elővett a zsebéből egy kopott, de tiszta vászondarabot, s óvatosan letörölte a port az apró fülke egyetlen ép faszékéről.
– Üljön le, Erzsébet – mondta halkan, s a hangjából hiányzott a G-szektor megszokott, gépies fegyelme. A név szinte idegenül, mégis mélyen természetesen csengett a nyirkos falak között.
A nagymama egy pillanatra megtorpant. A kolónia törvényei szerint a meglett korúak nem részesülhettek megkülönböztetett figyelemben; a szabályzat csupán a fizikai teljesítményt és a fejadagot mérte.
– János... ne – fordította el a fejét Erzsébet, miközben a beidegződött óvatosság halkan suttogott a szavaiból. – A regiszterben mi csak egységek vagyunk. A kolónia nem tűri az ilyen felesleges gesztusokat.
– Itt nincsenek kamerák, és nincs központi figyelmeztetés sem – lépett közelebb Alinda, s megérintette nagymamája karját. A lány szeme megcsillant; tisztán látta a két idős ember közötti elfojtott, mégis szilárd köteléket.
János nem hátrált meg. Lassan, tisztelettel lépett közelebb, és meleg, bőrkeményedéses tenyerét a nő reszkető kezére helyezte.
– Odakint G534 vagyok a kijelzőkön – mondta a férfi, és tekintete megingathatatlanul Erzsébetére fonódott. – De ebben a szobában újra János akarok lenni. Veled.
A nagymama nem húzta el a kezét. Bár a szigorú reflexek még tiltakozásra késztették volna, ujjai végül lassan, gyengéden válaszoltak az érintésre.