Rozsda és emlékezet

János megfogta a rozsdás kilincset. A fém csikordulva engedett a szorításnak, s az ajtó nyikorogva kitárult. A túloldalon nem a szokásos kietlen betoncső fogadta őket, hanem egy apró, elfeledett szervizfülke, amelyet még a hálózat régi építői hagytak hátra évtizedekkel ezelőtt.
A homályban megfakult papírposzterek málladoztak a falon, a sarokban pedig egy kiszuperált faszék állt. Alinda ámulva lépte át a küszöböt. A kolónia csupasz, steril falaihoz szokott szemének ez a szoba maga volt az élőlények elhagyott fészke.
– Ez... egy igazi szoba? – suttogta a lány, s óvatosan megérintett egy asztalon felejtett, csorba porcelánbögrét.
– Valami olyan – mosolyodott el halkan Erzsébet néni, s végighúzta ujját a poros asztallapon. – Régen az emberek nem csupán pihenni jártak a szobáikba. Beszélgettek, nevettek, és senki sem mérte, hány wattot termel a szívverésük.
János leült a padkára, és megrázta a fejét. A rettegés lassan engedett a szorításából, s a helyét átvette valami szokatlan melegség.
– Amikor az őrszem félreállt... – kezdte János – rájöttem, hogy nem a szabályzat tart minket kalitkában, hanem a saját félelmünk. Attól leszünk emberré, ha a parancsok helyett a szívünkre hallgatunk.
Erzsébet néni gyengéden Alinda vállára tette a kezét. A lány L656 arcára gondolt, s a dohos fülke rejtekében először érezte úgy, hogy a jövő nem csupán a pedálok monoton pörgéséből áll.