A halk léptek ára

Az őrszem némán félrelépett, utat engedve a sötét járat mélye felé. János intett a nőknek, és óvatosan megindultak a nyirkos sziklafalak között. Mögöttük tompán felzúgott az elektronikus panel, ahogy a férfi visszareteszelte a nyílást.
– Tovább kell mennünk – suttogta János. – A következő szektorban áramkimaradás van. Ott vakok a kamerák.
Alinda szorosan Erzsébet néni karjába kapaszkodott. A lány szíve még mindig hevesen vert a félelemtől, de a sötétben egy új, eddig elfojtott érzés feszítette a mellkasát.
– Nagyi... – szólalt meg halkan Alinda, ahogy a dohos homályban lépkedtek. – Igaz az, amit az őrszemnek mondtál? Hogy nem vagyunk gépek?
– Igaz, kicsim – felelte Erzsébet néni halkan, meleg hangon. – Az ember attól ember, hogy érez. Hogy félt valakit. Vagy hogy szeret.
Alinda lehajtotta a fejét. A szűk járatban senki sem láthatta a piruló arcát. A tiltott gondolat gúzsba kötötte a torkát, de végül mégis kimondta:
– Én... én L656-ra gondoltam. Amikor a dinamóteremben meglátom a váltáskor, elfelejtem a pedálok ütemét. De a kolónián ezt büntetik, ugye?
– Ne félj tőle – szorította meg a kezét a nagymama. – Amíg tudsz valakiért dobogni, az áramkörök nem tudnak teljesen kiszipolyozni.
János megtorpant egy rozsdás vasajtó előtt, s visszanézett rájuk.