Összeérő tekintetek

Az őrszem riadt tekintete János kinyújtott tenyerére szegeződött. A fegyvere gépies emelkedése megtorpant a félhomályban; a szűk járatban hirtelen nehézzé, fojtogatóvá vált a levegő. A kijelző éles, piros villogása végigvibrált az őrszem verejtékes arcán, csúfosan elárulva a benne dúló rettegést.
– Ne nyomd meg a vészjelzőt – szólalt meg János halkan, szilárdan, lépést sem hátrálva. – Ha lejelented a nyomáscsökkenést, téged is nulláznak. A rendszer nem elnéző a szivárgásokért felelős egységekkel.
Alinda kilépett a sziklafal árnyékából. Bár a félelem még mindig szorongatta a mellkasát, határozottan János mellé állt. Szorosan egymáshoz ért a válluk, s ez a csendes érintés több erőt adott a lánynak, mint a kolónia bármelyik fejadagja. Eltökéltségéből a fiú is merített.
– Ember vagy te is, nem egy dohos áramkör – lépett közelebb Erzsébet néni, és száraz, remegő kezét óvatosan az őrszem feszült alkarjára fektette. – A gép nem remeg a büntetéstől. Emlékezz arra, mi van a regisztrációs számod mögött.
Az őrszem tekintete meglágyult. Lassan leeresztette a szkennert, és ujjaival manuálisan felülírta a riasztást. Nem a protokoll miatt döntött így, hanem mert abban a pillanatban visszakapta a saját méltóságát.