A rés túlsó oldalán

A zsilip mögötti elfeledett járat sötétjében a langyos léghuzat fémport és száraz olajat sodort. János a fal tövébe segítette Erzsébet nénit, aki még mindig szaporán kapkodta a levegőt, de tekintetében ott bujkált az a furcsa, makacs fény, amit a kolónia kijelzői sosem tudtak regisztrálni. A néni megszorította János csuklóját, figyelmeztetve a hálózat mindent elérő figyelmére.
– A csövek itt már a régi szektor felé futnak – suttogta Alinda, felidézve a nagyanyja régi meséit a földfeletti szélről, ami nem ventilátorokból származott. A lány önkéntelenül Jánoshoz lépett, s az ujjai finom érintésében több volt puszta bajtársiasságnál: a közös megmaradás elfojthatatlan vágya kötötte össze őket a hideg falak között.
A járat mélyéről ekkor fémes léptek visszhangoztak. Egy magányos őrszem közeledett a szomszédos ellenőrző pont felől. A léptei bizonytalanok, kapkodók voltak. Nem a szabályszegőket kereste felkészülten; az arca megfeszült a félelemtől, ahogy a kezében lévő kijelző piros hibajelzését bámulta. A kézi zsilip nyomáscsökkenése riasztást küldött a rendszerbe, és tudta: ha a központ szabotázsnak minősíti az esetet, az ő energiapontjait is azonnal törlik.
– Ember az, aki fél – gondolta János, miközben a sziklafal árnyékába húzta Alindát. Látta az őrszem remegő ujjait a szkenneren. Ott, a szűk alagútban világossá vált a különbség: míg a kolónia csak wattokban mérte a létezést, a félelem és az egymás iránti felelősség hozta vissza beléjük az emberit. János óvatosan lépet tett előre a homályban, felemelt, nyitott tenyérrel.