A kimerült izomzat ára

Az alagút páradús homályában a falak fémcsövei ritmikusan lüktettek, mintha a kolónia maga lélegezne. János lába elnehezült; a vádlijába szúró görcs hasított a hirtelen futástól és a sötétben tett bizonytalan léptektől. A szintetikus adag alig adott energiát, az izmai savasodtak.
– Álljunk meg egy pillanatra – suttogta Alinda, miközben nehéz légzéssel támaszkodott a hideg sziklafalnak. – Az őrszemek hangja lemaradt.
– Nincs idő – zihálta János. A kezét a szervizjárat belső zsilipjének kézi karjára fektette. – A nyomás lecsökkent. Ezt a reteszt csak emberi erővel lehet átlendíteni. Nem adják ingyen a továbbjutást.
Erzsébet néni a lány vállára támaszkodva lépett közelebb. Arcán a fáradság mély barázdákat húzott. A kolónia szigorú szabályai szerint a kilencvenes szektor felett minden egyes kalória elszámolóköteles volt; aki nem termelt Wattot, az felesleges teherré vált a hálózat számára.
– Hagyd, János – intett az idős asszony szaggatottan. – A te combod kell holnap a központi pedálokhoz. Ha kimarad a műszakod, a számlálód nullázódik.
– Inkább a görcs, mint a büntetőtábor – vágta rá a férfi, és minden megmaradt erejét beleadva megnyomta a rozsdás emelőkart. A fém sikoltva engedett, a járat mélyén pedig felzajlott az elszívó ventilátor.
A szellőzőből langyos, de olajszagú levegő csapott ki. Alinda megragadta a nagymama karját, és átsegítette a szűk résen, mielőtt az emelőkar visszazuhant volna. A testük kimerült, de a sötétben összefonódó ujjaik melege mégis több volt, mint amit a kolónia áramkörei valaha mérésre tudtak fogni.