Verítékből fakadó fény

Az ellenőrző-pont nehéz fémkapuja fémes csikordulással tárult fel előttük. A sötét folyosó végén már hallatszott a dinamók tompa, ritmikus kattogása. János tisztes távolból követte őket, de a saroknál megállt; a felvigyázók tekintete előtt nem kockáztathatott egyetlen felesleges mozdulatot sem.
Alinda megfogta a hideg acélpedált. Tenyere nyirkos volt a félelemtől, az izmai már a puszta látványtól megfeszültek. A kolónia nem ismert kegyelmet: minden elhasznált kilowattot emberi verítékkel és megrepedt izmokkal kellett törleszteni.
– Lépj rá, Alinda, mielőtt a számláló riaszt – suttogta a Nagymama, miközben ő is elfoglalta a helyét a szomszédos nyeregben. A lába nehezen, akadozva indította meg a lendkereket. – Ne nézz hátra! János nem segíthet.
A lány nyögve nyomta le a vasat. A testében lévő maradék erő árammá alakult, a falon lévő kis kijelző lassan pirosról sárgára váltott.
– L656... tegnap a hármas szektorban megnézett engem – lihegte Alinda két nehéz hajtás között, megpróbálva elterelni a figyelmét a combjában égő fájdalomról. – Szerinted... ő is gondol rám?
– Hallgass! – sziszegte a Nagymama, miközben az ő homlokáról is csepegett az izzadság a rozsdás padlóra. – A generátoroknál nincs helye az ilyesminek. A kolónián a tiltott érzésekért nemcsak árammegvonás jár. Ha a szívverésed felgyorsul, az Őrszemek azonnal észreveszik a bio-monitort. A testünk az övék, nem a vágyainké.
Alinda lehunyta a szemét. Bár a pedálok könyörtelenül szívták az erejét, a sötétben mégis L656 arcát idézte fel, hogy kibírja a következő nyolcszáz wattot.