A napelemek jussa

A lendkerék fémes visítása visszhangzott a csarnokban, ahogy Alinda tovább hajtotta a nehéz szerkezetet. A falon lévő digitális kijelző sárga fénye bizonytalanul vibrált, miközben a lány combjaiban már égetett a tejsav. A fájdalom szorításában a Nagymama halk, alig hallható hangja jelentette az egyetlen kapaszkodót.
– Nem mindig a testünkből nyerték az energiát, Alinda – suttogta az idős asszony, ügyelve arra, hogy a ritmikus pedálozás zajában az Őrszem mikrofonjai ne szűrjék ki a szavait. – Régen a fenti szektorokban a Napfény Örökösei éltek. Azok a családok, akik fentről vették az erőt, és nem az izmaikból facsarták ki a megvilágítást. Ők vallották, hogy a fényhez való jog születési jog, nem büntetőkvóta.
Alinda gyorsabb tempóra kapcsolt, ahogy megpillantotta az Őrszem árnyékát a felső galéria rácsain. A kijelző zöldre váltott, de a félelem nem engedett a szorításából. János még mindig ott állt a folyosó sötétjében, mozdulatlanul, mint egy szobor, készen arra, hogy közbelépjen, ha a lány összeomlana.
– De kik azok az örökösök most? – kérdezte Alinda halkan, miközben verítéke a rozsdás nyeregre csöppent. – Léteznek még egyáltalán?
– Az Őrszemek elhallgatják, de az A-szektorban még mindig őrzik az öreg napelemek maradványait – felelte a Nagymama, megfeszítve a lábizmait. – A jussunkat követelik tőlünk nap mint nap, miközben a saját vérünket alakítjuk feszültséggé. De ha valaki visszaszerzi a felső szektor vezérlését, a kolónia nem a pedálokból fog élni többet. L656 is tudja ezt. Azért nézett rád tegnap, mert ő is a fény keresője.
A galérián felcsattant egy fémes lépés. Az Őrszem nehéz csizmája megtorpant a tizennégyes fülke felett, a látogatói panelen pedig felvillant a piros jelzés: túllépett beszédidő. Alinda elfojtotta a nyögést, és még mélyebbre nyomta a pedált.