Válaszút a sötétben

A tízperces időablak könyörtelenül ketyegett. A nedves, rozsdás csővezetékek között gyors léptekkel haladtak előre, amíg el nem érték az elfeledett járatok első nagy elágazását. A falon egy elnyűtt, porlepte kijelző halványan sárgállott: az Őrszemek következő hálózati ellenőrzéséig már alig néhány perc maradt.
– Ha most visszatérünk a C-szektorba, Alindát azonnal kiemelik – torpant meg János, és a hűvös lemezfalnak támaszkodott. Hangja remegett a feszültségtől. – A hiányzó fejadag és a kimaradt munkaciklus miatt a dinamótermi éjszakai műszakba osztják be. Onnan egyetlen lány sem tért még vissza épségben.
– Akkor nem megyünk vissza – mondta L656 szikáran. A lefelé vezető, sötét szellőzőaknára mutatott. – Ez a járat a régi generátorgépház alatti vakzónába visz. Ott nincsenek szenzorok, de fejadag sincs. Ha lementek, a kolónia rendszere végleg halottnak nyilvánít benneteket.
Alinda kétségbeesetten nézett Jánosra, majd a Nagymamára. A választás kényszere mázsás súlyként nehezedett rájuk: visszatérni a biztos, felőrlő büntetésbe, vagy megtenni a visszavonhatatlan lépést az ismeretlen sötétség felé.
– Mi lesz vele, ha veled tart? – kérdezte János fojtottan, L656 felé fordulva. – Válaszolj! Képes vagy megvédeni őt ott lent?
L656 nem felelt azonnal. Megragadta a csatorna elrozsdásodott védőrácsát, és egyetlen határozott mozdulattal felpattintotta a reteszt.