A kódolt ütés

L656 óvatosan lefele nyomta a rozsdás kart. A nehéz zsilipajtó rést hagyva nyílt meg, s a csővezetékek nyirkos, fémes szagú huzata csapott be a fülkébe. János azonnal kipréselte magát a nyíláson, hogy felmérje a folyosót.
– A szenzorok zölden pislákolnak. Tiszta az út – suttogta vissza János szaggatottan, miközben a falon futó kábeleket figyelte.
Alinda még egy pillanatra megtorpant. Ahogy kilépett volna a fülkéből, L656 óvatosan megérintette a könyökét. Nem a kolóniában megszokott, durva lökés volt ez, hanem egy szinte észrevehetetlen, gyengéd szorítás. Alinda tekintete összetalálkozott a fiúéval, s a lány arca elpirult a félhomályban. L656 gyorsan elkapta a fejét, majd a falból kiálló főnyomócsőhöz nyúlt.
– Várjatok – mondta L656 alig hallhatóan. Három rövid, majd egy hosszú ütést mérte a fémre a csavarhúzójával. *Kopp-kopp-kopp... kopp.* – Átvezettem a szektor érzékelőit a tartalék körre. Tíz percig üresnek mutatja ezt a szakaszt.
– Honnan tudsz te ilyen kódot? – szisszente fel János megdermedve. – Ez nyílt szabotázs! Ha az Őrszemek rájönnek, a dinamókhoz láncolnak mindannyiunkat!
– Nem fognak rájönni – felelte L656 dacosan. – Nem vagyunk a rendszer alkatrészei. Valakinek el kell kezdenie kijátszani őket.
Nagymama halkan felhaladt a lépcsőfokon, s menet közben odawebegett Alindához.
– Ez a ritmus... a régi ellenállók jele volt – suttogta a lány fülébe. – Figyeld őt, gyermekem. Ebben a fiúban több van, mint amit a számcsoportja mutat.
Alinda szve hevesen vert. János feszülten kémlelte a járatot, mit sem sejtve a mögötte lezajló pillantásokról. A lázadás apró szikrája kipattant, s a sötét folyosón már nemcsak elkeseredett menekülők haladtak, hanem olyanok, akik először mertek visszavágni.