Megosztott falat

A fali műszerek sárga villódzása alábbhagyott, ahogy a külső folyosón elcsitultak az Őrszemek fémes léptei. L656 a rozsdás fémcsőhöz tapasztotta a fülét, majd halkan, feszülten kiszólt a félhomályos sarokba.
– Elmentek. De az elosztóhálózat még mindig túlterhelt. Ha nem térünk vissza a szektorba a műszakváltásig, a szondák hiányt regisztrálnak.
János közelebb lépett Alindához. A lány vállai még mindig meg-megrándultak a szülei emléke miatt érzett dühtől és félelemtől. János nem szólt sokat, csak a zsebébe nyúlt, s előhúzott egy összenyomott, féltve őrzött szintetikus fejadag-szeletet.
– Vedd el – suttogta szaggatottan. – A dinamónál kevesebbet ettél. Szükséged van az energiára.
Alinda a fiú olajos, vágásokkal teli tenyerére nézett. Elutasítóan megrázta a fejét.
– Nem kell. Neked is hajtani kell a pedált. Nem hagyom, hogy miattam megbukj a mérésen.
– Ha te elgyengülsz, mindannyiunkat elvisznek – felelte János. A félelem mögött ott izzott a makacs ragaszkodás. Nem a kolónia szabályai hajtották, hanem a lány iránti féltés. Határozottan Alinda markába nyomta a csomagot.
A Nagymama a kopott ládán ülve figyelte a mozdulatot. A szeme sarkában könny csillant.
– Ezt az odaadást nem tudják kiszívni a hálózatból – mondta halkan. – Amíg féltek egymásért, nem vagytok gépek.
Egy távoli sziréna tompa búgása rázta meg a falakat. L656 megragadta a kijárat emelőkarját.
– Indulnunk kell – sürgette őket. – János, te mész elöl. Alinda, maradj a nyomban.