A szorítás melege

A fémes léptek ütemes robaja visszhangot vert a szűk alagútban, de L656 nem habozott. Gyors, kimért mozdulatokkal rántott meg egy berozsdásodott emelőkart, s a falba süllyesztett nehéz vasajtó nyikorogva engedett. Csendben belendültek a résen, s a nehéz zár elfedte tőlük a fenyegető lépteket.
A kis fülkében félhomály uralkodott, csak a fali mérőműszerek pislákoló, sárgás fénye derengett. János óvatosan engedte el Alinda kezét, de a lány ujjaiban még ott maradt a fiú szorításának melege. Ez a melegség olyasmi volt, amit semmilyen szektori szabvány vagy fejadag nem írhatott elő.
– Látod, kislányom? – szólalt meg halkan a Nagymama, megpihenve egy kopott ládán. A tekintetében finom, nosztalgikus mosoly bujkált. – A gépek úgy gondolják, hogy a vér és a tüdő teszi az embert. Pedig nem a pedálok hajtása adja az életet, hanem az a kis figyelem, ahogy egymásért megállunk a sötétben. Így szerettek régen is, amikor még szabadon láttuk a napot.
Alinda Jánosra nézett, aki zavartan elmosolyodott, s leporolta a kabátját. Ebben a szűk, elhagyatott zugban, az Őrszemek árnyékában hirtelen megszelídült a szigorú napirend szorítása. Már nem csupán elmenekültek, hanem megőriztek valamit, amit a kolónia rég elfelejtett: az egymás iránti gyengédséget.