A vörös napkorong

János egy határozott mozdulattal előretolta Alindát a gomolygó, égett szagú füstben. A fejük feletti vezetékek pattogva szikráztak, a szigetelés fojtogató bűze elborította a szűk alagutat.
– Erre, a szellőzőakna felé! – sziszegte L656, és teljes testsúlyával egy rozsdás acélrácsnak feszült, amely csikorogva engedett a nyomásnak.
A négy menekülő egymást segítve préselődött át a szűk nyíláson, majd egy mélyebben fekvő, hűvös elosztóhelyiségben kötött ki. A falak mentén vastag, évtizedek óta halott rézcsövek futottak, amelyek egykor a felszíni kollektorok energiáját szállították a lenti szektorokba.
Alinda megbotlott egy kiálló csőcsonkban. Ahogy János utánakapott, hogy megtartsa, a kézi lámpája éles fénynyalábja a betonfalra vetődött. A vastag koromréteg alatt egy kopott, vörös festésű szimbólum bukkant elő: egy tört fogaskerék közepén tündöklő napkorong.
– Ez a jel... – torpant meg a Nagymama, s megtremegő ujjaival megérintette a hideg betont. – A szüleid nem csupán áldozatok voltak, Alinda. Bekerültek azok közé, akik a felszíni fény jussát követelték az Őrszemektől. A napfény örököseinek nevezték magukat, és hitték, hogy a kolónia nem maradhat örökre a pedálok rabságában.
– És hol vannak most? Az L-szektor mészgödrében – vetette oda halkan L656, miközben az elágazás vasajtaját ellenőrizte.
– De a tüzük nem aludt ki – nézett János halkan, mégis szilárdan Alinda szemébe, ahogy a csatorna mélyén felbúgott a közeledő Őrszemek fémes lépteinek zaja.